"Mikor elutazol, tele vagy várakozással. Alig várod, hogy más helyen légy, más emberekkel, szívod magadba az élményeket - de minek is mész? Ott is elkezdesz kötődni és mikor eljössz, az fáj. Fogod a bőröndöd, megtömöd emlékekkel, érzésekkel, de a legtöbbje megfoghatatlan, elhozhatatlan. S ki lesz az, aki hazatér? Ugyanaz az ember?"
Én már nem tudom eldönteni, hogy hol az otthon. Pesten élek, de sokszor nem élek, csak vagyok, dolgozok. Domoszlót sem tartom már teljesen otthonnak. Mondjuk sosem rajongtam érte... Úgy gondolom, az otthonom mindig is ott lesz, ahol Édesanyám.
És milyen igaz, hogy nem ugyanaz az ember tér "haza" aki egykor elment onnan. Én is megváltoztam. Alkalmazkodtam a környezethez, az új emberekhez. Fél éve költöztem el, és sok mindent tapasztaltam azóta. Rájöttem, hogy azok a barátságok, melyekről azt hittem, örökké tartanak, végül átmennek haverságba, néha együtt ivásba. Nem gondoltam, hogy a legjobb barátaim próbálnak majd visszahúzni és belém beszélni, hogy nekem nem jó Pest.
Sokat éjszakáztam mostanában, és örültem neki, mivel melóból csak aludni jártam haza, aztán vissza dolgozni. Semmire nem volt gondom, nem járt az agyam. Most új életet kezdek, úgy döntöttem. Minden reggel eljárok futni, és figyelek az étkezésemre. Ma kezdődik a suli, utolsó évem, szeretném jól megcsinálni. A munkában is szeretnék jól teljesíteni, és minél több pénzt keresni. Többet bulizni, és a személyes kapcsolataimat javítani, illetve új barátokat szerezni. Végül, olyan lenni, mint a szikla. Kemény, erős, amin nem fog semmi, vagy ha mégis, nem látszik meg rajta. Hogy meg tudom-e magamban ölni azt az érzékeny, naiv kislányt? Majd kiderül... És ha ezeket elértem? Akkor új célokat állítok fel magam elé. És hova térhetek haza, ha egy kis nyugalom kell? Erre is megtaláltam a választ: Édesanyámhoz.
