Barátság. Az egyik legjobb dolog a Földön. Ha vannak igaz barátaid. Nem haverok, ismerősök, ivócimborák, hanem barátaid.Én azt hittem, vannak. Amíg el nem költöztem. Amíg nem kellett megérteni, mellém állni. Most itt vagyok egy új világban, egyedül. Mindig én csalódok. Nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Sírjak, mert megint csalódást okozott egy "barátom", vagy nevessek magamon, mert hagytam, hogy megint csalódjak? Tipikusan azaz ember vagyok, aki mindig mindent megtesz másokért. Az én vállamon lehet sírni, örülök ha boldog a másik, segítek ahol tudok, megértő vagyok, és ki is használják. Engem használnak ki. Összetörnek. Hogy miért engedem? Mert szeretem őket, mert a barátaim... Mindig utólag jövök rá, hogy megint nekem okoztak fájdalmat. Nincs egy olyan barátom se, akivel könnyű lenne összehozni egy találkát. Szinte lehetetlen. Megbeszéljük, én éjszakásból felkelek korán, hogy találkozzunk, és lemondják... A másik... nem hallgatnak meg, nem számíthatok rájuk. Bajom van, és nincs kinek elmondanom... Nem értenek meg. Egy lelki roncs vagyok, aki magányos, akinek szüksége lenne a barátaira. De nincsenek itt. Megértem, hogy sokat dolgozik némelyik, de könyörgöm, én is robotolok. Nyitós műszakból éjszakásba raknak, onnan délutánosba, majd megint nyitok. Fáradt vagyok, de hozzájuk sosem.
"hiányzik. gondjaim vannak, amit szeretnék elmondani neki, hogy közölje, hogy hülye vagyok. és hiányzik, hogy én is mondhassam neki azt, hogy 'nem vagy normális'. kávézni akarok vele... és kibaszottul szarul esik, hogy állandóan lemondja a talikat"
Szükségem lenne a barátaimra...
