Sokszor eszembe jut, hogy az a boldog kisgyerek -aki voltam valaha-, hogyan lett egy ilyen megkeseredett, magányos, depressziós felnőtté- amilyen most vagyok?!
Boldog gyerek voltam, aki szeretett a mamival sütni, anyuval sétálni, játszani a gyerekekkel a játszótéren, még iskolába menni is. Fára másztunk, sárból golyókat gyúrtunk, amit fűzfa vesszővel hajítottunk minél messzebbre. Köpőcsöveztünk, csúzliztunk, és sokszor az egész homokozót beépítettük várnak vagy épp autóknak. Fociztunk, bújócskáztunk, fogócskáztunk, egyszóval mindent, amit a (sajnos már azt kell mondanom hogy "régi") kisgyerekek csináltak. Boldog voltam, voltak igazi barátaim, akikkel ha összevesztünk elég volt 10 perc, és persze a béke kisujjunk, és mehetett tovább a játék. Elég jól is tanultam, bár hiába hogy utáltam tanulni és sokszor sírva ültem a könyvek felé miután anya már ordítozott velem h "de igenis ezt meg kell tanulni", de jó érzés volt, hogy másnap az iskolában tudtam válaszolni a tanítónéni kérdésére, vagy éppen jó jegyet kaptam. Nem volt csoda, hiszen sebésznek készültem kb 5 éves korom óta. Milyen nagy szavak ezek egy kis gyerektől. :)
Aztán ez valahogy félbeszakadt. Elköltöztünk, egy teljesen idegen helyre. Be kellett illeszkedni, és a barátaimat, az egész addigi életemet ott kellett hagynom, hogy 90 km-rel arrébb egy új életet kezdjek. Nehéz volt az elején, mert nagy a szám és szeretem ha emberek vesznek körül, itt viszont nem volt senkim. Jó, hogy a nyarat mamánál töltöttem mindig, de az már nem ugyanolyan volt mint régen. Kb másfél év után elkezdtek romlani a jegyeim, és már célom se nagyon volt. Tepertem, hogy találjak legalább egy barátnőt, aki átjön játszani. Aztán, ahogy telt az idő, sikerült itt is szert tennem barátokra(?). Miután általánosból elballagtunk elég jól is éreztem magam, csak aztán jöttek a kavarások, meg az egyéb dolgok. Ez egy szar hely, én mondom... A régi barátaim elfelejtettek, elhidegültünk, ritkán találkozunk, főleg mióta mamám sincs már köztünk...
Elkezdtem élni az életem, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem adott nekem szép dolgokat ez a falu (ill. város, Gyöngyöst is vegyük bele...) de nem érzem magamnak boldognak... Soha nem is éreztem egyiket sem igazi otthonnak. Ha azt vesszük, az "új hely" adta nekem a kézilabdát, annak idején a frizbit, pár barátot, szerelmeket, bulikat, berúgásokat, fesztiválokat. De ellenben sok mindent el is vett. Ugyanúgy ahogy adott, el is vett tőlem barátokat, és szerelmeket is. Sokszor voltam magányos, bezárkózva a szobámba. Ezt a borongós kedélyállapotot is ennek a helynek, illetve az itt történteknek köszönhetem... Itt szúrtak hátba a "barátok", amiről annak idején azt sem tudtam, hogy mi az. Sokat sírtam itt, bár az tény, hogy nevettem is sokszor. Nem tudom, hogy most hol tartanék, mi lennék, milyen lenne a felfogásom, vagy hogy boldogabb lennék-e, ha akkor mi nem költözünk el, és nem kell már 10 évesen félig meddig felnőnöm. Csak azt tudom, hogy akkor még jó volt, most viszont nem érzem úgy. Bár, ezekre a válaszokra senki sem tudhatja a választ, de egy biztos, mindenkiben ott motoszkál a: "Mi lett volna HA..?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése