Az irigységről...

"Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk."

Kemény szavak... Szokták azt is mondani, hogy "amíg van aki irigykedik rád, addig valamit nagyon jól csinálsz". Hát... én nem érzem nagyon azt, hogy egyenesbe lenne az életem, vagy hogy valamit annyira jól csinálnék, hogy irigykedhetnének rám az emberek. Nem vagyok felhőtlenül boldog, nem találtam még munkahelyet se, egy lelki nyomorék vagyok (mert azzá tettek), és még sorolhatnám... Valamiért mégis utálnak, valamiért mégis irigykednek rám az emberek. De miért? Nem vagyok bombanő se... Nem engedhetek meg magamnak egy húzósabb koncertet, azért hogy fesztiválozni tudjak több hónapot gürizek és spórolok. Ahhoz hogy fel tudjak költözni Pestre szintén hónapokig spóroltam. A barátok számában sem vagyok nagyon eleresztve, és mostanában egyre több szúr hátba (az a kurva naivságom... :-/) és egyre több ember mutatja meg megint a foga fehérjét. Persze én játszom megint azt, hogy tűrök, megbocsájtok, elfelejtek, megint megbízok (én kis hülye...) és várom, hogy mikor pattan el megint a húr... Nagyon sokan mondták, hogy iszonyatosan naiv vagyok. Nem tehetek róla, én kis hülye jóhiszeműen mindig azt gondolom, hogy az emberek változnak, és hogy ők is olyan őszinték és jószívűek mint én. Hogy a saját barátjuknak nem fognak belekavarni az életébe... Hát dehogynem.

Azt nem értem, hogy mit tettem ezek ellen az emberek ellen? A barátjuk voltam? Hogy kitartottam mellettük, jóban-rosszban. Hogy adtam a vállamat, amit vizesre sírhattak, hogy együtt nevettem velük, amikor jó dolog történt? Hogy kitartottam mellettük az emberekkel szemben, hogy próbáltam védeni őket? De ez egy barát dolga... És cserébe ezt kapom? De már nem fáj... Csak nagyon bánt. Annyit csalódtam az elmúlt időszakban az emberekben, hogy már nem tud mélyebben érinteni. Persze rosszul esik, de úgy látszik, hogy soha nem is voltak igaz barátok.


Miért költöztem Pestre?

Legfőképpen azért, hogy új életet kezdjek. És ugye új életet akkor tudsz kezdeni, ha a régit teljesen magad mögött hagyod. Én próbálom. Csak mindig felbukkan valaki, aki kicsit visszaránt... Nagyon jól érzem magam Pesten, nem akarok hazamenni. Úgy érzem, hogy itt végre meg tudom találni azt, aki vagyok, és át tudok végre lépni a napos oldalra.


Aztán, hogy mit hoz a jövő, az még jó kérdés. Reménykedünk, bízunk, és várjuk.