Túl kell élni...

Hogyan éld túl? Erre nincs válasz. Hogy hogyan éld túl a szakítást, a szeretteid elvesztését, a barátaidban való csalódásokat, a levertséget, a depressziót. Erre neked kell rájönnöd. Hogy mi történt velem az elmúlt egy évben? Most elmesélem.

2011. szeptember
Elkezdtem a fősulit gyöngyösön, minden nap meló, illetve a barátaimra koncentráltam. A rossz barátokra. De általuk megismertem egy személyt, aki aztán a szerelmemmé, a nagybetűs Ő-vé változott.
2011. november.
A keddi bakarozások egészen idáig tartottak. Összejöttem Vele (legyen X, a nevét nem szeretném hangsúlyozni).

Minden nagyon jól ment kettőnk között, nagyon megfogott. A gyönyörű barna szemeivel, a szép mosolyával, a stílusával, a beszédével, azzal ahogy tudott szeretni. Imádtam. Nagyon sok helyre elmentünk ketten, a közös és kedvenc helyünk Sástó és a Mátra volt. De voltunk pesten többször, Balatonon, kenutúrán, Tokajba a családjánál, és minden utazás és kirándulás emlékezetes volt. Úgy éreztem Ő a mindenem, Ő az igazi, a nagybetűs, akivel le fogom élni az életem, ennyire még senkit nem szerettem. - És ezeket gyönyörűen el is hitette velem. Voltak veszekedések, dehát melyik kapcsolatban nincsenek? Telt múlt az idő, jött egy olyan lehetősége, hogy fél évet kint tölt Németbe a fősulitól. Nem örültem neki, mert minket a távolság mindig is "szétzilált" még az a 200 km is ami gyöngyös meg tokaj között van, nem méghogy 800. Dehát ez egyszeri lehetőség, hát akkor menjen. Nehéz volt, nagyon nehéz, főleg hogy másfél hónapot laktunk együtt nyáron azelőtt, mielőtt felszállt volna a vonatra, és több mint 2 hónapot töltöttünk együtt. De muszáj volt, és akkor még jó volt minden. De aztán telt az idő, és hiába szerettem, (hogy ő szeretett-e azt nemtudom) de kezdtünk elhidegülni egymástól. Furák voltak az indokok, hogy épp miért nem tudunk beszélni. Egyszer matekozni kell, egyszer buli van, egyszer lement az 1 giga net, és egyéb apróságok. Féltem hogy megcsal, bevallom, féltékeny voltam, hiszen nekem ő volt szinte a mindenem. Sokat veszekedtünk. A pia miatt, amiatt hogy nem bízok benne, amiatt hogy hiányzik, amiatt, hogy nem érzem hogy úgy szeretne mint rég. Hát igazam lett, megint, mint mindig.
Októberben közben elért sajnos életem egyik legnagyobb tragédiája. Unokabátyjám, akivel együtt nőttem fel, és aki olyan volt nekem mintha a testvérem lenne, meghalt. Nem tudtam hova tenni, hetekig nem tudtam se enni, se aludni, csak egy emberben bíztam hogy tartja bennem a lelket, X-ben. De ő nem tartotta, sőt... Nem állt mellettem, megbántott. Szerdai nap volt bátyjus temetése, kedden nagy szükségem lett volna rá, ő viszont ahelyett hogy velem beszélt volna, elment berúgni, és közben (mint utólag kiderült) szerelmet vallani egy másik lánynak. Ezek után kivágta magát, én szerettem, és állítása szerint ő is... Fogtam hát magam november közepén, és meglátogattam kint németbe, mivelhogy elméletileg ő is szerette volna. Nem kevés pénzembe került 1 hét kint, plusz az utazás, plusz a kaja, cigi, sör amit vittem, dehát életem szerelméről beszélünk, ha a fél karomat kellett volna adnom, akkor is megyek. Szép volt azaz egy hét együtt. Meg is lepődtem, mert soha nem beszélt a jövőbeni tervekről, családról vagy gyerekről. Viszont kint németbe ezalatt az egy hét alatt igencsak sokszor jött szóba a baba, a család, a közös élet, a tervek, a baba nevek és egyéb ilyen dolgok. Meg is lepődtem rajta hogy állandóan bújt, "szeretlek szerelmem", bár ilyeneket nem sűrűn mondott, de betudtam annak hogy rég láttuk egymást (eltelt 2 hónap mióta kiment) és hiányoztam neki. Együtt terveztük tölteni a karácsonyt, a szilvesztert, és azt a kis időt január elején amíg vissza nem megy. Hazajött azután egy héttel ahogy én visszaértem magyarországra, még akkor is felhívott hogy ittvan pesten, szeret, minden rendben stb, napi kapcsolat. Úgy volt hogy megyek le 2 hét múlva, de lebetegedtem, illetve rákövetkező héten nekem meccsem volt, ezért csúsztattuk. Egyik hétvégén közölte hogy ő kimegy inni a barátaival, amivel persze nem is lenne baj, de miért ezzel kell kezdeni amint hazaér? Ezért nem szóltam, még azért se hogy hajnal 4re ért haza, azért se hogy másnap nem beszéltünk mivel ő elaludt illetve józanodott, csak azért mertem megszólalni, merthogy a következő hétvégén (mire én mentem volna) a barátaival egy bulit szerveztek expáromékhoz, és hogy szuper hogy megint nem leszünk kettesbe. Persze ez nem tetszett neki, de megbeszéltük.
Aztán másnap, közölte hogy ő már nem szerelmes. Végülis, jó indok, nem lehet belekötni, ugyebár az érzelmeit senki sem irányíthatja. Állítása szerint soha nem csalt meg, nincs másik lány aki tetszik neki, vagy akivel beszélget vagy akit megismert. Csak én voltam az elmúlt több mint egy év alatt, még félre se nézett, és hogy maradjunk barátok mert ő szeret engem mint embert csak már nem szerelemből szeret. Ez olyan dolog, hogy szakítás után maradjunk barátok, mintha anyukád aztmondaná, hogy megdöglött a kutyád, de megtarthatod.
Engem nem hagyott nyugodni ez a dolog, ha most nem szerelmes, akkor 2 hete miért tervezgetett velem családot meg közös életet? Hát aztán megjöttek a válaszok. Amint szét mentünk, több tucat ember keresett meg. Anno még tavasszal smárolt az egyik kedves kolleganőjével (akit végigbaszott fél gyöngyös -.-). És azután vele írogatott amíg kint volt németbe. A csaj elérte, hogy szakítsunk. A lánynak van egy 4 éves gyereke, de az a legszebb az egészbe, hogy nekem az egyik barátnőm volt!!!!!! Aztán derültek ki dolgok a németben kint töltött 2 hónapról is, hogy megcsalt, az egyik német lány "közös kincs" lett, meg egy kis puket(?) meghajolt előtte, és egyéb finomságok. Mélyen érintett. Pár hétig a kaja megint el lett felejtve, mert minden ki is jött belőlem egyből, az idegtől. A helyét felváltotta az alkohol, meg a tömérdek sok cigaretta.

Ittvan a karácsony...

Alapból utálom a karácsonyt, de idén különösen rossz, és elég depressziós hangulatomba vagyok. Legfőképpen azért, mert magányosan töltöm. Nincs akihez odabújhatnék, nem érzem, hogy fontos vagyok. Nincs bátyjus, aki mindig jött karácsony másnapján. Nem tudom többé felhívni hogy miújság.
X is kikészít teljesen. Elég keményen elbánt velem, nem mondom, hogy még mindig szeretem. Vagyis nem tudom. Szerintem csak a szép emlékekhez, illetve ahhoz az elképzelt fiúhoz ragaszkodok akit beleképzeltem. De boldog voltam mellette, és most csak a sivár pusztaság van, semmi más.

Mérhetetlenül nagy hiányt érzek magamban. Konkrétan üresnek érzem magam, de mégis tele érzelmekkel, amiket nem tudok hova tenni, és annyi fájdalom van bennem, hogy már túlcsordulnak a könnyeim. Új életet akarok kezdeni...
Az új élet számomra azt jelenti, hogy el kell költöznöm. Fel pestre, az lesz a legjobb, úgyis oda köt a suli. Egyik kedves ismerősöm felajánlotta, hogy segít felköltözni pestre és elkezdeni az életem. Ezt ezúton is köszönöm neki. Ha minden jól megy 1-2 hónapon belül sikerül is ezt véghezvinni. Az a baj, hogy az ágy amiben fekszek, ő feküdt mellettem hónapokig. A lépcső amin feljövök a házhoz, annak a tetején cigiztünk minden este. Gyöngyösön megvolt a kedvenc gyrososunk, a kocsmánk, a helyünk, a parkunk, az útvonalunk amin mindig jártunk. Nehéz, hogy minden rá emlékeztet. A macim, amit tőle kaptam mikor 2 hónaposak voltunk, még mindig ott nyugszik az ágyamon. Nincs szívem kidobni. Felőröl ez az egész hely, helyzet, emlékforgatag. Konkrétan szar itt lenni.
Félek. Félek attól, hogy mi lesz ha nem találok mást. Ha nem találok még egy olyan embert akit legalább ennyire, vagy jobban tudok szeretni, és ő is szeret engem. És ha túl későn találom meg? Mi lesz ha egyedül fogok megöregedni? Lesz még egyáltalán valaki olyan az életembe, akinek ennyire meg merek nyílni és így oda tudom magam adni? Nemtudom...
Miben lenne más pest? Ott is vannak helyek ahol először vele voltam, meg kedvenc, illetve sűrűn járt útvonalak. DE! Pest új lehetőségeket, új esélyeket adhat. És én élni fogok vele. Muszáj új életet kezdeni, mert én ezt nem tudom folytatni. Ez nem megfutamodás, egyszerűen így érzem ezt most jónak. Megint belevetem magam a munkába, feltéve ha találok.

Kézilabda...

Edzőváltás, csoportváltás. NBII, felnőtt/ifi, és új remények. Sokat játszok, edzünk is rendesen, most jó minden. Olyan vagyunk mint egy nagy család. Persze itt is vanank szorosabb kötelékek, vannak gyengébbek, de jól elvagyunk. Ha felköltözök pestre, akkor is le fogok járni edzeni illetve hétvégente meccsekre. Nem bírnám itthagyni, főleg most és főleg így. Heti 3x-ori buszozást kibírok :)

Barátok...?

Hát, ehhez nehéz mit hozzáfűznöm. Nem érzem úgy, hogy dicsekedhetnék velük, vagy hogy túl sok lenne. Vannak persze, hogy vannak, de ez már más, nem az ami pár évvel ezelőtt volt. Jó persze, mindenki változik. Volt akiben kellemesen csalódtam, volt akiben meg negatívan. Dehát ez az élet rendje, nem?

Egy biztos: a barátaim nélkül már lehet nem ezen a földön lennék. Nagyon sokat köszönök nekik, hogy tartották bennem a lelket mindvégig az elmúlt 3-4 hónap alatt. A csapatom meg... mindig öröm edzésre menni, mert mindig megpróbálnak felvidítani. És ez kell most nekem. Az, hogy lefoglaljam magam, és hogy legyen velem mindig valaki, aki legalább egy aprócska mosolyt csal az arcomra.

És hogy hogyan éld túl ezeket?
Ezt nehéz megválaszolni. Minden ember más és más. Menj új helyekre, bulizz, igyál, de csak mértékkel. Csak addig szabad alkoholt fogyasztani amíg jól érzed magad, utána magadba zuhansz. Beszéld ki magadból a gondjaidat/gondolataidat. A barátaid meghallgatják és megértik. Nekem az segített a leginkább, hogy sokat vagyok emberek között. Bár az tény, hogy utálom a boldog, kézenfogva járó, csókolózó párokat látni az utcán, vagy ha a facebook kidobja hogy xy és zzs jegyben járnak, vagy kapcsolatban vannak. De el kell fogadni, és le kell nyelni. Én most mire készülök? Bosszúra. Ennyire megalázva, becsapva, átverve és ennyire csalódottnak és kihasználtnak meg szomorúnak még soha nem éreztem magam. Bátyjus a mai napig minden nap eszembe jut és minden nap elkap a sírhatnék. De tudom, hogy ő nem ezt szeretné, ő azt akarná hogy éljem tovább az életem. És tudom hogy vigyáz rám fentről. Végtelenül rossz, de muszáj elfogadni. Egyszer meg fognak szépülni az emlékek, csak idő kell hozzá. Végtelen sok idő. Ezeket magamban kell lezárnom, hogy mikor fog sikerülni azt nem tudom. De egy új és boldogabb életben reménykedem, amely remélem hogy hamarosan rám köszönt. És ha nem fog bekopogni? Akkor én megyek elébe...