"A miénk egy befejezetlen tündérmese marad örökké."

Volt egy ember az életemben. Különleges volt, és nagy hatást gyakorolt rám. Talán túl nagyot.

Mikor megismertem egyedül voltam, csalódások sora után. Szomorú voltam és magányos. Aztán megismertem őt, és hirtelen ő lett a legjobb dolog az életemben. Mellettem volt mindig, és kaptam tőle szeretetet. Vagy csak azt hittem? Nem tudom. De ha így is volt, nagyon jól játszotta.

Sok dologban felnyitotta a szemem. Mondjuk abban, hogy néhány ember milyen. Hogy vannak kapcsolatok/barátságok amik véget érnek, és el kell engedni, de vannak, amik örökké vagy legalábbis nagyon sokáig tartanak.

Vele éltem át a legjobb pillanatokat. Ő volt az, aki segített tanulni, aki unszolt hogy menjek már el végre edzésre, aki minden nap felhívott, hogy hogy vagyok, aki mindig sietett hozzám, akárhol is volt, aki énekelt nekem, akivel lassúztunk metálra, aki szétkente a sütit az arcomon, és ő volt az, aki néha olyan volt mint egy 5 éves kisfiú, néha meg mintha az apám lenne. És tőle hallottam azt a mondatot, amit eddig senki mástól: "Én nem akarok semmit, csak veled szeretnék aludni."

Ő volt a titkos szerető, és ő volt nyíltan a nagy szerelem. Egyszerre a legjobb barátom volt, és a szerelmem is. Ő volt az, aki eregiaitallal költött reggel, és aki átölelt amíg elaludtam. Az elmúlt pár évben ő volt aki a legtöbbet jelentette. Ő volt a minden.

Aztán egyszer csak eltűnt. Kilépett az életemből, és egyedül maradtam. A számomra legfontosabb embert vesztettem el. Nagyon nehéz volt, és sokáig nem is értettem, hogy miért, vagy hogy hogyan. Fél év után újra találkoztunk. Már nem volt az a megszokott vibrálás, nem volt az a mosolygós arc, inkább a meglepődött. Én is és ő is meglepődött. Beszélgettünk is, de akkor már csak szemrehányásokból és bocsánatkérések sokaságából állt a mondandónk. Rossz volt, nagyon rossz újra látni. És szerettem volna ha újra belecsöppenénk a múltba. Aztán rájöttem, hogy ez már lehetetlen. Elhangzott egy olyan mondat is, "hogyha 5 évvel idősebb lennél, lehet még mindig együtt lennénk, de ez így nem jó". És igaza volt.

Megértettem, hogy miért lett vége, vagy hogy miért így alakult ez az egész.

Már megerősödtem, már túl tettem magam rajta. Bár még fura érzés rágondolni, és arra is hogy mi volt, vagy hogy mi lehetett volna.

Túl sok a jó emlék, és ezeket lehetetlen kitörölni. Ahogy őt is, mivel hozzá kapcsolódnak ezek az emlékek. Már nem úgy tekintek rá, hogy ő lenne a minden, már csak úgy, hogy ottvolt, és milyen jó volt. Nem mondom, hogy nem szeretnék 5 évvel idősebb lenni, mert az nem lenne igaz. De nem lehetek. Így maradt a túllépés és a felejtés. A teljes feledéshez viszont idő kell. Még több idő...

-Ha egy emberrel csak jó pillanataid vannak, aztán hirtelen kilép az életedből, neked is nehéz felejteni, akármilyen rég is történt a dolog.-

"Az idő rohan. Az idő senkire nem vár. Az idő begyógyítja a sebeket. De mindannyian arra vágyunk, hogy több időt kapjunk. Időt, hogy talpra álljunk. Időt, hogy felnőjünk. Időt, hogy felejtsünk. Időt."

És egy jó tanács:

"Éld át az évszakokat úgy ahogyan jönnek, lélegezd be mélyen a levegőt, kortyold az italod, ízleld az ételed és szokj hozzá, hogy mindegyik hat majd rád!" =)

(Ez az egész post egy lezárás. Most tartok ott, hogy túlléptem egy szinten. Szép volt, jó volt. De ennyi volt. Ezért írtam most ezt a bejegyzést.)

"Vajon ha én tűnnék el egyszer, azt észrevenné valaki?"

Azthiszem kezdem pozitívan látni a dolgokat. Vagyis nagyon nem, inkább kiröhögök mindent, és leszarom. Aztán menekülök valahova... Vagy berúgok mint a szar, vagy fényesre nyalom a lakást, mert muszáj valamit csinálnom, hogy ne golyózzak be.
A vicces, már nem állok bosszút, nem veszek össze senkivel, de még csak nem is szólok vissza. Próbálok előre tekinteni egy új életbe, ami remélhetőleg nemsokára rám köszönt. Ha egyszer innen elkerülök, úgyse lesz semmi olyan mint régen.
Jó is volt régen, amikor még együtt volt az "ötös fogat", meg együtt volt az egész banda. Páran kiszakadtak, páran összevesztek, és ezért nincsenek már egybe, páran csak szimplán megelégelték a dolgokat.

Jó dolog a bizalom. És fontos is. Csak tudni kell megválogatni az embereket, és azt hogy kiben bízhatsz meg. Ugyanígy az embernek a barátait is meg kell válogatni. Ha már családot nem választhatsz, válassz jó barátokat. Akik egy életen át melletted állnak. Olyanokat, akik beállítanak hozzád amikor a padlón vagy, azzal a mondattal, hogy: " Hééé baszki, mi itt vagyunk veled, hoztunk egy üveg piát, nyugodj meg."

Rájöttem arra is, hogy mostanában nehezebben kommunikálok az emberekkel, mint régebben. Régen nem kellett 10 perc, hogy beilleszkedjek valahova, vagy jóba legyek valakivel. Most már nem is akarok csak úgy elfogadni akárkit. Sőt, elég sokszor már emberundorom van. Van hogy néha jobb egyedül. Vicces.

Az én drága kicsi problémamentes, barátokkal teli, vidám életem, ami úgy egybe volt hogy jobban nem is lehetett, most összeomlott. Most kezdhetem a romok eltakarítását.
Hát ennyi.
Ja, és rájöttem hogy nem akarok úgy meghalni, hogy nem értem el semmit. Valami nagyot akarok alkotni. Mást, többet és jobbat mint a többiek. Csak még meg kéne találnom, hogy vajon mi lehetne ez...
PS.: Valami megszűnt bennem, elpusztult rég, arcomon nem láthatod, de belül üvöltenék...
[...]Belül én már rég meghaltam, csak a maszkom él, belül én már rég meghaltam, egy maszk nevet feléd...
[...]Ilyenné tett ez a szemét élet , de a maszkom véd, bárcsak gyermek lennék , ártatlan lény.
Junkies- Maszk
Fotó:Barócsi Dia