Hazafújt a szél...

...sajnos. Ma hajnali 4re értem haza. Erdélybe voltam, és jól éreztem magam. Sok mindent láttam, sok helyen fordultam meg, és kurvasokat buszoztam. Egész héten semmi idegbaj, semmi káosz, semmi punnyadás, mondjuk alvás se nagyon... Jó, mondjuk egy-két ember nyávogását nehezen viseltem, de azt is túléltem. Jófej emberke volt a kísérőnk, a tanárok is elég lazák voltak. Macit sajnos nem láttunk, de én megláttam Gergőben a medvét, a Mackófölsőjében. ;) Volt pia, volt buli, volt másnap is. A szállás kurvajó volt, a kaja kevésbé. Hoztam haza áfonyapálinkát, meg csokit, és egy hamutartót is vettem. Szóval kurvajó volt ;)
Jóje?

Viszont az már nem kurvajó, hogy megint itthon vagyok. Vagyis bizonyos szempontból jó, másrészről nem igazán... Jó azért, mert hiányzott pár emberke, na meg pár ember nyávogását már nehezen viseltem odakint. Rossz oldala több is van, de a legnagyobb az, hogy megint DOMOSZLÓN VAGYOK!!!!!! Nem akarok... El akarok menni innen, úgy, hogy senki se lásson, csak eltűnni még a megyéből is... Nem szeretem, sőt utálom!

Amint kitettem a lábam az országból, rögtön ment az ujjal mutogatás, meg a kibeszélés itthon. Na és persze mindig azt beszéljük ki aki nincs ott, így most én voltam a soros. Az a baj, hogy az emberek nem gondolkoznak. Legalább ne a legjobb barátnőmnek magyarázna, aki úgyis vissza fogja mondani. Nem tudom, hogy pár embernek mi a haszna abból, hogy ellenem akarják fordítani a barátaimat, meg kibeszélnek. Ők ettől nem lesznek többek, csak kevesebbek. Főleg az én szememben.

Sokat gondolkoztam, (mondjuk majdnem 30 óra buszozás alatt volt időm), és arra jutottam, hogy ezek az emberek egy lyukas garast nem érnek. Innentől nem szólok egy szót se, mindenhez jó pofát vágok, mindenkivel elleszek, de ha ártanak nekem, akkor azaz illető kegyetlenül pórul fog járni. Ha kibeszélnek, és visszahallok sztorikat, rögtön odaállok elé, elmondom a véleményem, aztán ott hagyom, hagy főjjön mérgében. Innentől nem fog érdekelni senki, eljutottam arra a szintre, hogy csak én leszek, senki más.

De csak azért, mert ezt dobta a gép...

"Itt leszek, amikor a világod elkezd széthullani..."

Ma egy üzenet várt rám féjszbúkon. Az üzenet ennyiből állt: mert szeretlek;

Christina Aguilera - A Belső Hang

Kislány, ne sírj,
Itt leszek, mikor a világod
Elkezd széthullani.
Kislány, minden rendben,
A könnyeid majd felszáradnak,
Nemsokára szabadon szárnyalhatsz.

Mikor biztonságban vagy a szobádban,
Gyakran álmodozol egy helyről,
Ahol semmi nem nehezebb,
Mint amilyennek látszik,
Senki nem akar vagy foglalkozik
Azzal, hogy elmagyarázza
Az élet szívfájdalmait,
És hogy mit jelentenek.

Amikor nincs ott senki,
Nézz magadba,
Mint a legrégibb barátod,
Csak bízz a belső hangban,
És akkor megtalálod az erőt,
Ami vezeti majd lépted,
Megtanulsz bízni a belső hangban.

Kislány, ne bújkálj,
Sosem változol, ha csak elfutsz.
Kislány, csak kapaszkodj,
Nemsokára meglátsz egy fényesebb napot.

Ebben a világban, ahol az ártatlanságot
Olyan gyakran igénylik,
Olyan nehéz megállni a helyed,
Mikor annyira félsz.
Senki nem nyújt kezet, hogy megragadd,
Ha kifele nézel, nézz mélyen a lelkedbe.

Amikor nincs ott senki...

Az élet egy utazás,
Bárhova elvihet, ahova csak menni szeretnél,
Amíg tanulsz, meglátod, minden tudást
Megtalálsz, amire csak szükséged lehet.
(Légy erős)
Megtöröd
(Kapaszkodj)
Menni fog
Csak ne mondj le róla, mert
Senki nem mondhatja meg neked,
Hogy mit nem csinálhatsz,
Senki nem állíthat meg,
Tudod, hogy hozzád beszélek.

Amikor nincs ott senki...

Kislány, ne sírj,
Itt leszek, mikor a világod
Elkezd széthullani.

Köszönöm Nővérkém

Everything is changing...

Minden változik, ez alapigazság. Csak nem minden/mindenki jó irányba. A dolgok úgy csapnak át jóból rosszba egy pillanat alatt, hogy észre sem veszed. Én sem vettem észre, hogy mennyi mindenki megváltozott körülöttem. A környezetem tele van egy csomó kétszínű, álnok, gonosz emberrel. Ha elmondod az igazságot az a baj, ha meg nem, akkor olyan leszel mint ők, ha magadban tartod, viszont te fogsz tönkremenni.

Rövid időn belül olyan sok emberben csalódtam, hogy már alig maradt valaki akit megtűrök magam mellett. Hát igen, rossz emberismerő vagyok, dehát mit tehetnék ellene? Semmit. Ez egyértelmű.

Ahhoz képest, hogy hétvégén születésnapom lesz, semmi kedvem ünnepelni. Sőt, még a nyárhoz sincs kedvem. Lehet, hogy az időjárás teszi, lehet, hogy a körülöttem lévő emberek többségének az "elvesztése" vagy nem is tudom, de úgyérzem mostanában, hogy a legjobb az lenne, ha lefeküdnék aludni, és felkelnék pár év múlva, valahol máshol, más környezetben.

Alig várom, hogy befejezzem ezt a rohadt sulit, és húzzak Pestre. Hogy miben lesz más? Új környezet, új emberek, és legalább nem látom ezeket a 'nyomorékokat' domoszlón, mivel nemhiszem, hogy túl sűrűn haza fogok járni, illetve ha haza is jövök akkor is anyámhoz, meg 1-2 baráthoz. Az utóbbi időben furcsa lett az életfelfogásom, de ugye minden változik.

Én is változtam. Sokat. Páran azt mondják, hogy nagyképű lettem. Közben csak a "LESZAROM" életfilozófiát követem. Páran azt, hogy meghülyültem. Néha azt is hiszik, hogy megbolondultam. Pedig csak megváltoztam. Aminek volt oka. Tudjátok, ez az ok-okozat összefüggése vagy mi a franc. Hát ez van, aki elfogad ilyennek az elfogad, aki meg nem az kinyalhatja a seggem.

Mostanában tele vagyok gyűlölettel, depresszióval és rossz kedvvel. Nem jó ez így, de az emberek nem hagynak nekem választást. Én meg nem hagyom nekik, hogy hátbaszúrjanak. Ezért löktem el az utóbbi időben sok embert magamtól.

Az a baj, hogy legtöbben nem látnak a függöny mögé. Kurvára nem kérdezi meg tőlem senki, hogy 'bazdmeg jól vagy?', 'Minden rendben?' vagy 'mi a baj', ami miatt ennyire kifordultam magamból. Mindenki csak ítélkezik. Az ilyen embereknek először a tudást kéne megszerezniük, és utána ítélni. Hát de errefelé nem ilyen emberek élnek.

"Nem akarok ez az ember lenni, úgy érzem, már nem is tudom ki vagyok. Minden olyan gyorsan változik, hogy nincs egy biztonságos pont, ahol megvethetném a lábam... Kétségbeesetten próbálok a szálakba kapaszkodni, amelyek összetartják az életem, de állandóan kicsúsznak a kezemből. Érzem, hogy őrülten csüngök rajtuk, de minden szétesik körülöttem, és én nem tudom egybefogni. Egyszerűen nem ismerek magamra, és nem értem, hogy jutottam idáig."

Hol az a pont?

A plafont bámulom, és nyomok után kutatok az emlékezetem szűrőjén át, megpróbálom visszaidézni a pillanatot, amikor a dolgok kezdtek elromlani - ésközben várom a reggelt.
Hol volt az a pont, amikor a szél feltámadott odakint, leveleket kavart könnyedén, megjelentek azok a kis kellemetlen fuvallatok,amelyek szoknyákat libbentenek föl, és kalapokat kapnak le a fejekről? Az a pont, ahol egy filmben szélcsengők kezdenek hátborzongatóan csilingelni, boltok cégtáblái nyikorognak és himbálóznak, kutyák vonítanak nyugtalanul, és az idősebb és bölcsebb városi népek gyanakodva néznek fel az égre?
Mert az a mérhetetlenül bosszantó a dologban, hogy semmi szokatlant nem vettem észre. Nem votlak aruló nyomok, nem voltak figyelmeztető jelek...