Mesél a csend. Szinte ordít az éjszakába. Gondolataid fájnak, de nem tudsz tőlük szabadulni. Elmerülnél a képzelet tengerében, de szakadatlanul forog a valóság-kerék. Magasra felcsap a gondolat-hullám, majd visszahúz a mélybe. Futnál, menekülnél, de nincs hova. Egyedül vagy. Felejtenél, de képtelen vagy. Fogva tart egy szó, egy álom. Próbálod magadba szívni e szót, átélni, átérezni, mélységében. Csak egy elképzelt álom? Sejtjeid dübörögve zakatolnak, nem, nem, nem. Valóság. Igen, az. Tükör, amibe belenézhetsz. Láttad már magadat benne. De most fénytelen. Ez nem te vagy... A sűrű homályban látsz valamit. Villámlik. A villám, érted született. Nem társad, csak utad ezen pillanatában melléd szegődött. De hatalmát kimutatva eltűnik. Csak egy perc volt. Vagy még annyi sem. Egyedül vagy. Kimondott szavak, talán már csak vergődnek. Céltalanul koppannak, mint ahogy az eső kopog az ablakon. Fekszel az ágyon. Fázol. Jégbe fagyva remegsz, érzed, ahogy ereidben lüktet a véred, legalább az melegít. Már csak a Hold ezüstös fénye vigyáz Rád. Kinyújtod kezed felé, de csak a semmit markolod. Elvesztetted. Egyedül vagy. Kiáltanál a végtelenbe, de nem tudsz megszólalni, van valami a torkodban. Folynak könnyeid. Nézheted a sötétbe borult eget, de még a csillagok is elbújtak. Fejed magasra emeled, talán, hátha legalább egy csillag ragyogna fényesen,de nem. Sós íz a szádban, könnyed íze, mi megállíthatatlanul folyik. Mintha lehúzná a tehetetlenség súlya a földre. Onnan indultál, oda tartasz. Egyedül vagy. Fájdalom-kövek hevernek mindenhol. Fáj minden. Csak a falak néznek Rád. Mintha a sötét sarkok bólogatnának, igen, lásd be, nincs kit ölelned. Te kerested magadnak. Te űzted el magad mellől, a saját hibádból. Álmodban volt. Oh, az álmaid. Végignézed, ahogy minden szertefoszlik. Valahol a távolban talán Valaki még gondol Rád. Talán nem felejtett el. Talán egyszer megbocsát. Egyedül vagy. Még mindig egyedül. DE MÁR ÉBREN! Közben pedig rájössz ez nem álom volt , hanem valóság...
Sajnálom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése