Mesél a csend. Szinte ordít az éjszakába. Gondolataid fájnak, de nem tudsz tőlük szabadulni. Elmerülnél a képzelet tengerében, de szakadatlanul forog a valóság-kerék. Magasra felcsap a gondolat-hullám, majd visszahúz a mélybe. Futnál, menekülnél, de nincs hova. Egyedül vagy. Felejtenél, de képtelen vagy. Fogva tart egy szó, egy álom. Próbálod magadba szívni e szót, átélni, átérezni, mélységében. Csak egy elképzelt álom? Sejtjeid dübörögve zakatolnak, nem, nem, nem. Valóság. Igen, az. Tükör, amibe belenézhetsz. Láttad már magadat benne. De most fénytelen. Ez nem te vagy... A sűrű homályban látsz valamit. Villámlik. A villám, érted született. Nem társad, csak utad ezen pillanatában melléd szegődött. De hatalmát kimutatva eltűnik. Csak egy perc volt. Vagy még annyi sem. Egyedül vagy. Kimondott szavak, talán már csak vergődnek. Céltalanul koppannak, mint ahogy az eső kopog az ablakon. Fekszel az ágyon. Fázol. Jégbe fagyva remegsz, érzed, ahogy ereidben lüktet a véred, legalább az melegít. Már csak a Hold ezüstös fénye vigyáz Rád. Kinyújtod kezed felé, de csak a semmit markolod. Elvesztetted. Egyedül vagy. Kiáltanál a végtelenbe, de nem tudsz megszólalni, van valami a torkodban. Folynak könnyeid. Nézheted a sötétbe borult eget, de még a csillagok is elbújtak. Fejed magasra emeled, talán, hátha legalább egy csillag ragyogna fényesen,de nem. Sós íz a szádban, könnyed íze, mi megállíthatatlanul folyik. Mintha lehúzná a tehetetlenség súlya a földre. Onnan indultál, oda tartasz. Egyedül vagy. Fájdalom-kövek hevernek mindenhol. Fáj minden. Csak a falak néznek Rád. Mintha a sötét sarkok bólogatnának, igen, lásd be, nincs kit ölelned. Te kerested magadnak. Te űzted el magad mellől, a saját hibádból. Álmodban volt. Oh, az álmaid. Végignézed, ahogy minden szertefoszlik. Valahol a távolban talán Valaki még gondol Rád. Talán nem felejtett el. Talán egyszer megbocsát. Egyedül vagy. Még mindig egyedül. DE MÁR ÉBREN! Közben pedig rájössz ez nem álom volt , hanem valóság...

Sajnálom...

Találkoztak. Ismerték egymást már elég régóta. De régebben csak ez a felszínes ismerősök voltak, két ember, akik semmit nem jelentettek egymásnak. Aztán egyszer túl közel kerültek egymáshoz. Lehet nem kellett volna. De mégis... Mégis jó Vele. Minden jó Vele. Sodródnak az árral. Most így jó Nekik. De mégse. Mégse jó, mert hiányzik. Hiányzik hogy minden nap lásd, hiányzik hogy megöleljen, vagy csak hogy rád nézzen. Hiányzikk hogy hozzátartozz, hogy egy kicsit az Övé legyél, és Ő is a Tiéd. Nem lesz így jó sokáig. Már túl fontos számodra. Túl fontos, és nemtudod mit gondolj. Várj? Vagy lépj? Ha lépsz, merre indulj? Tovább? Vagy Felé? Ha továbblépsz nem bánod meg? És ha nem lépsz? Megéri?

Szereti? Vagy nem? Fogja? Nem? Mit érez? El nem tudod kézpelni mit akar. Ő aki már fontos Neked. Pedig Te megfogadtad hogy nem lesz az. De nem tudtad betartani. De egy nap dönteni kell. Dönteni hogy MI, vagy Te és Én lesz ebből. Dönteni kell, hogy együtt, vagy külön folytatják. Dönteni... Csak egy a baj a döntéssel. Hogy kurvanehéz helyes döntést hozni. Kurvanehéz helyesen megítélni a helyzetet. Nehéz együtt, de még nehezebb külön.

És melyiket válaszd inkább? Egy barátságot, vagy Őt? Vele milyen kapcsolatot válassz? És a barátoddal? Vele mihez kezdj? Mellre szívja ha megtudja hogy van valami közötök egymáshoz? Vagy csak legyint hogy nem érdekel, azt csinálsz amit akarsz? Vagy beletörődik? Ugyanolyan marad a barátság mint volt? Vagy soha többet nem lesztek barátok? Ezt nem tudhatod... Mi lesz ebből? Nem tudhatod...

Nem is fogod megtudni, addig amíg nem döntesz. Nem döntötök. Ez egy közös döntés. Két félen múlik. Csak az a kérdés, hogy mikor jön el az a nap, amikor kimondjátok azt a szót, hogy 'Együtt' vagy 'Külön'.

„Attól kezdve, hogy a sötét éjszaka véget ért, már késő lett
volna bármit visszautasítani. Végérvényesen beléd szerettem.”♥



/Döntsünkmárvégre...CsakRajtadmúlik... /

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

/Stephen King/


A mostani hangulatomhoz illő zene: Nocturnal Depression- Nostalgia
Hallgassátok!