Fényre fény a nyeremény, és pont olyan, mintha érteném,
A keserű részt, ahogy fogod a kést, és tövig döföd belém,
Hogy álljak kitárt karral, és úgy tegyek, mintha érteném." /Superbutt-Szájon át/
Csalódás. Szar dolog. De néha muszáj. Családtagokban, barátokban, szerelmekben. Iszonyat szar az összes.
Azt hittem hogy egy csomó olyan ember van az életemben, akiben 100%-osan megbízhatok. Nem olyanfajta bizalomról beszélek, hogy nem mondja el a titkaim senkinek, meg hasonlók, hanem arról a fajta bizalomról, hogy soha nem fog bántani. Tévedtem. Előbb-utóbb csalódni fogsz, mert csalódni muszáj. Elkerülhetetlen. Aztán szépen lassan rá kell jönnünk, hogy amikor már nyakig ér a szar, vagy már épp ellep, akkor derül ki, hogy ki van melletted, ki az igaz barátod. Veled örülni könnyű, kitartani melletted a nehéz helyzetekben, bátorítani, életkedvet önteni a másikba... Ez nehéz. Rájöttem én is, hogy akiket eddig barátoknak hívtam, a legtöbbje kurvára nem az. Csak haverok, felületes ismerősök. Hiába ismerem őket több éve, hiába neveztem őket anno barátnak, elárultak, átvágtak, elhagytak. Vannak akik szerint sokat változtam. Mindenki változik. Én úgy viszonyulok az emberekhez, ahogy ők viszonyulnak hozzám. Kivétel nélkül, mindenkihez. Aki bunkózik, azzal én is. Aki beszól, visszaszólok. Aki viszont szeret, és mellettem áll, minden esetben, na hozzájuk én is ugyanígy viszonyulok. Nekik köszönök mindent.
De a legtöbbjük szerint mindenhogy én vagyok a szar...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése